Mondanám, hogy remekül végigaludtam az éjszakát a furgonban – de ez nem lenne teljesen igaz. Órákon át szólt a szomszéd csapat kocsijának riasztója a kihalt csarnok melletti parkoló közepén – ezt meg sem hallottam. De arra persze azonnal fölébredtem, amikor hajnalban Zsolt nagy lendülettel leszakított néhány jókora darab alufóliát, és csörögve-zörögve becsomagolta a szegyet. Persze ez vastagabb alufólia, mint amit otthon használsz, és sok réteg bugyolára van szükség: egyet hosszában, egyet keresztben, aztán még, és még, és csak zörög és csörög, aztán gyűri és gyúrja… Zajos szeánsz, na. 🙂
A délelőtt még lassan csordogált: álmosan nézegettük a fél tucat hőmérőt, mit mutatnak: hány fokos a rács eleje, hány a vége, hogy áll a húsok maghője. Lestük a húsokat is néha és vártuk, hogy ráforduljunk a célegyenesre. Kezdődjön végre a tálalás!
De még odáig sok órányi tingli-tangli várt ránk.
Ez az a szakasza a versenynek, amikor a húsok még sülnek, de még a tálalás előkészítését sem kell elkezdeni. Sutyiban mi is megreggeliztünk közben, előkerült némi hús a smokerből. Erre még csak a versenytársak jártak rá lopva, de aztán egyszer csak egész sereg rajongó rohant meg minket, akik alig várták, hogy végre kóstolhassanak.
Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor megjelent a sátrunknál a magyar gasztro-atyaisten, és anyaisten, azaz Molnár B. Tamás és Bittera Dóra. Inkább kóstoltak, mint beszéltek, láttam, ahogy csillog a szemük és elmerengnek egy-egy falaton.
Aztán jött is az ítélet:
– Omlós, szaftos a hús, jó sütés, remek textúra.
Boldogság volt nézni az elégedett arcokat, a boldog és zsíros mosolyokat, hallgatni az elismerő cuppogásokat, nézni, ahogy megnyalják a tíz ujjukat egy-egy falat után.
A kóstolókat elnézve döbbentem rá, hogy embereket etetni óriási boldogság.
Még most is előttem van az osztrák hölgy, ahogy tele szájjal kérdezi, hogy hol van Pesten éttermünk, mert feltétlen tudni akarja, hova menjen enni egy jót, ha felénk jár. Aztán látom magam előtt az elszontyolodott arcát, amikor közlöm vele: aboszolút amatőrök vagyunk, semmi közünk a vendéglátáshoz, mi csak hétvégén sütögetünk a kertben. Mi vagyunk az egyetlen csapat, akik szponzorok, logók és “hivatalos” tapasztalat nélkül, kizárólag a magunk örömére vágunk bele a versenyzésbe.
Aztán ott van a srác, aki lehúnyt szemmel egy falat szegyet ízlelgetett, és láttam rajta, hogy közben teljesen máshová repült. Aztán boldogan meghajolt Zsolt előtt: „Meister! Das ist unglaublich!” (= „Mester! Ez hihetetlen!”). Egy óra múlva már a testvérével és egy nagy szatyorral jött vissza hozzánk. Hálája jeléül előkapott a szatyorból néhány házi chiliszószt, majd gyorsan megkérdezte, hogy vállalunk-e 30-40 fős rendezvényeket a Fertő tó környékén, mert örülne, ha jövő májusban mi sütnénk a vendégeinek a születésnapján. Naná, hogy elvállaltuk! 😉